A város ősrégi volt, alapjait sok ezer éve rakták azóta elfeledett építői, egy előző, még ősibb város romjaira. A régiek tudni vélték, hogy az előző városokat az égiek ítélték pusztulásra, és tudták, hogy Ktontnak is el kell pusztulnia egyszer. Felkészültek hát az utolsó napra, várták az Armageddont, várták a véget. Komor katedrálisokat emeltek, és nemzedékeken át ezekben imádkoztak azért, hogy az utolsó órán majd megmeneküljenek.
Azt talán egyikük sem tudta, hogy az utolsó nap már régen eljött. Meglapult az otthonokban, szemérmetlen táncot lejtett a cigarettákból szállongó, bódító füstfelhőkben, a drótkerítésekre akadt rongydarabok csapkodásában, meggyűlt az aluljárók vizeletszagú, agresszív levegőjében, és ott ásított a végtelenbe nyúló sínek fölött, a gazverte gyárudvarokban. Eljött azon a sorsdöntő napon Ktontba a Pusztulás, és otthonra lelt a város falai között.
A várost immáron nem az emberek uralták, hanem az enyészet. Nem vette észre senki, mikor érkezett, mert nem tudta senki, hogy a rothadás belülről terjed szét és a hogy a halál kaszája a szívekben és a koponyákban arat, nem a szentélyekben és nem a falakon.
Álmodozók bolyongtak álmaik után, és azok egyre hívták, csalták őket, poros padlásszobákba, verítékszagú ágyakba, füstös lokálokba, éji háztetőkre, átölelő karok és megölő vágányok közé, de soha nem adták magukat oda az álmodozóknak. Kinevették, bolondították őket, és az utolsó pillanatban mindig eltáncoltak előlük. Még a legutolsó pillanatban is.
