Ahogyan fölkelt a nap, megnyíltak Kambaraut kapui. Ahogyan fölkelt a nap, Dohul kán büszke nomádjai zárt sorokban ügettek be a kapukon. Halálos csöndben, kőmerev arccal, mindegyikük keze szablyája markolatán. Síri csöndben fogadta őket a város. A néma esemény mégsem volt hangtalan. Nyolcezer zömök, pusztai ló patadobogásának összefüggő moraja és a szél zúgása hullámzott komor rekviemként a város falai és háztetői fölött. A nomád ezredek fegyelmezett menete, Dohul kánnal és vezéreivel az élen Kambaraut főterén állott meg. Itt már várták őket a sápadt városatyák, a városháza tornyos kőépülete előtt. A házakból senki nem mozdult ki, de az ablakok résein megannyi kíváncsi, rémült tekintet fürkészte a jelenetet. "Veszély!" - cikázott át Dohul agyán a gondolat, de nem mozdult, merev szoborként ült nyergében és nézett farkasszemet az előtte felsorakozó előkelőségekkel. Pompás kelmék, megannyi színes, gazdagon díszített selyemköntös, tarka legyezők, drága ékszerek... de az arcok mind krétafehérek. A kán lassan fölemelte jobbját, az előkelőkre mutatott, majd mutatóujjával integetni kezdett. A sápadt elöljárók zavartan egymásra, majd főbírájukra néztek. Az pedig fájdalmas, megadó sóhajjal fölfelé, az égre, a tiszta, ragyogóan tiszta, sztyeppei égre emelte tekintetét... majd meghajtotta lábait és letérdelt Dohul kán előtt. Lehajtotta ősz fejét is. Példáját sorra követték az elöljárók. Valamelyik ablakból fojtott, női sikoly röppent föl, majd halt el a mélységes csöndben. Néhány ló halkan prüszkölt, néhány a port kapálta patáival. Dohul kán elégedetten nézett végig az előtte leborulók során, majd tekintetét végighordozta felsorakozott harcosain. Meglátta a bárót is, egy közeli mellékutcában, fekete batárjából figyelte őket, kifejezéstelen arccal. Dohul kán elkomorodott. Majd fölnézett a városháza zömök tornyára, amin immár nem fújt a szél semmiféle zászlót, és széles farkasvigyor szaladt szét ábrázatán. Lepattant a nyeregből és intett vezéreinek, hogy kövessék. Puha talpú, sztyeppei csizmájában ruganyos léptekkel sietett föl a néhány lépcsőfokon, nyomában villogó tekintetű harcosaival, majd megállt a főbíró porba sújtott alakja előtt. Egy hosszú pillanatig összehúzott szemekkel mustrálgatta, mintha azt latolgatná, mihez is kezdjen vele, majd egyszerűen csak odébb rúgta, átlépett fölötte, és a városháza kapujához lépkedett. Fővezérei követték példáját, átcsörtettek a földre borult előkelőkön és körbevették kánjukat, lesve parancsait. Az szembe fordult a várossal, harcosaival, tapsolt egyet és végre megszólalt. - Hol van a trónus!? Hát hogy üljek így törvényt fölöttetek? - ismét tapsolt, majd sürgetően hozzátette: - Ide nekem egyet, de gyorsan! A város riadt előkelői kétségbeesetten néztek egymásra, majd kettő fölpattant és iszkolt befelé az épületbe. Pár perc múlva egy nehéz, díszes, faragott trónszék alatt görnyedve jelentek meg és alázatos óvatossággal tették azt le Dohul kán elé. Annak elégedett vigyora alatt kotródtak vissza a többiek közé és vetették magukat ismét térdre. A kán jól megnézte magának a trónt, mielőtt beleült volna. Hatalmasat nyújtózott, mint valami emberbőrbe bújt, ragadozó nagymacska, majd kényelmesen elhelyezkedett. Kardját ölébe lökte, lábait szétvetette, kezeit békésen fonta össze maga előtt. - Mindjárt jobb. Így már beszélhetünk. - mondta széles mosollyal, aztán odavakkantott a leborulóknak: - Álljatok föl! Azok komoran, sápadtan, szégyenkezve egyenesedtek föl. Óvatos mozdulatokkal porolták le ruháikat, de néhányuk arcán már megvonaglott a megaláztatás nyomán feltámadó harag. Elég volt azonban csak egy pillantást vetniük a kán vezéreinek kegyetlen, feszült ábrázatára, a szablyákon nyugvó, kemény, bronzbarna kezekre, és haragjuk gyorsan belefúlt elkeseredésükbe. - Hát ezt a napot is megéltük. - szólt elégedetten Dohul. - Én itt ülök, ti ott álltok. Mögöttem a ti cifra kőházatok, mögöttetek az én nyolcezer harcosom. Végre minden a helyére került. Végre én parancsolok. Itt is. Kedvtelve nézegette az előtte állók arcát. Félelemtől kifakult, elkeseredéstől megszürkült arcok, csupa nyomorult, megöregedett szerencsétlen alak. Valahol a magasban zengő hangokon búgott a szél. Az örök, szélföldi szél. Nem így képzelte a diadalt. Harcról álmodott, harcról, küzdelemről, oly sok éven át... Hogy nyílzápor alatt előre törő nomádok élén, véres karddal a kezében, öldökölve vágtat előre, eddig a toronyig, eddig a büszke, dacos toronyig, amit messziről, nyeregben ülve ezerszer is elátkozott. És most itt állnak mind, megsemmisülve, egyetlen nyíllövés, egyetlen kardsuhintás nélkül. Mit lehet most tenni? Minden tekintet őrá szegeződött. Fogai közé egy húscafat szorult, eddig föl sem tűnt neki. Nyelvével azt kezdte piszkálgatni, azt kezdte szívogatni, de hiába. Végül ujjaival próbálta eltávolítani, majd, miután sikerrel járt, fintorogva nézett körül az őt némán bámulók tömegén. Szeme megakadt az egyik, igazán pompás selyemköntöst viselő előkelőségen. - Hej, de szép gúnyába burkolódzott kegyelmed! - rivallt rá. Az halálra rémült tekintettel viszonozta pillantását. - Subboját! - kiáltott föl a kán. - Húzd le azt a tarka selyemköntöst erről a pondróról! Subboját a kán egyik legjobb alvezére volt. Örökkön komor, kevés szavú, könyörtelen, kőarcú sztyeppei nomád, szélcserzett, vassá edzett, sokat próbált harcos, akiről az évek minden fölösleget kérlelhetetlenül lecsupaszítottak. Rendíthetetlen kőszálként állt görbe lábain kánja mellett, majd felfogva a parancs értelmét, kelletlen lendülettel indult a remegő elöljáró felé. Sok dolga nem volt vele, mert az kapkodó mozdulatokkal, villámgyorsan hámozta ki magát értékes selyemköntöséből. Subboját elkapta tőle a lágy esésű, fényesen ragyogó kelmét, majd szemeit dühösen villogtatva, tanácstalanul állt vele kánja elé. Az laza mozdulattal megérintette az anyagot, ujjai között morzsolgatta, nézegette díszes mintáit. Az éjfekete selyembe ezüstszín darvakat és aranyló liliomokat hímeztek a mesterek. Mibe kerülhet egy ilyen köntös? Talán egy ménest is elkérnek érte? Dohul hanyagul félrelökte a mesebeli kelmét. Ha akarja, az övé lehet. Hiszen az övé is! Elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy az asszonyok hajba kapnak majd érte. - Subboját! - kiáltott rá vidáman alvezérére. - Vesd le gyorsan poros kaftánodat, és öltsd magadra ezt a pompás holmit! A vasember mereven bámulta urát, akinek még soha, semmilyen parancsát sem szegte meg. Undorodva nézett a kezében tartott holmira. Hogy ő ezt fölvegye!? Micsoda képtelen, ostoba, szégyenletes ötlet! - Na! Mozogj, ne kéresd magad! Ilyen drága ruhája egyikünknek sincs! - nógatta vígan a kán. Subboját földhöz csapta a selyemköntöst. Az alvezérekben megállt a lélegzet. De csak azért tette, hogy gyorsabban kapcsolhassa szét az övét, és ránthassa le magáról kaftánját. Azt is dühösen vágta porba, majd elborult ábrázattal húzta magára a cifra holmit. Nagy igyekezetében az halk reccsenéssel hasadt szét széles, erős hátán. A többi alvezér száját kaján vigyor kezdte szélesebbre húzni. Maga Dohul pimasz jókedvvel bíztatta hű katonáját: - Nahát, Subboját! Nekem eddig föl sem tűnt, hogy... hogy is mondjam csak, no... hogy te milyen szépséges vagy! Erre a mondatra mennydörgő hahotázás robbant ki az alvezérekből, de nevették a selyembe bújt, komor komondort a lovaikon ülő nomád harcosok is. Az dühösen perdült meg a felcsattanó kacagásra, de a vérszomjas tekintet sehogyan sem illett a lágyan utána libbenő liliomokhoz meg darvakhoz, amiken megcsillant a lassan emelkedő nap fénye.
illusztráció: Simon Bisley