Még vörösen izzott a felkelő napkorong a látóhatár fölött, de a hajnali harmatnak már nyoma sem volt. A mezőkön tücskök milliárdjainak monoton cirregése köszöntötte az újabb, forró napot. Oglisdir apraja-nagyja már kint sorakozott a búzatáblák előtt. A férfiak kaszáikat fenték, kalapálták, és a keskeny, mezei úton az utolsó asszonyok is kiértek a faluból. Karjukon kosár, kezükben korsó, bennük étel és ital a nagy munkához.
Aztán az aratók kezében itt is, ott is meglendültek a nagy, nehéz kaszák. A légzés és a lépés ritmusára járt az acél, fordult a derék és dőltek a kévék. A paraszti léptek nyomán ősi ritmusban fogyott az aranyló gabonatábla és nőtt a tarló, ahogyan teltek az órák. Még delelőre sem ért a Nap, de a férfiak már elvégezték a munka nagyobbik felét. Az idősebb, tapasztaltabb kaszások jutottak legtovább, az erejük teljében lévő ifjak nem sokkal maradtak el tőlük, bár úgy tűnt, őket sokkal jobban kimerítette a munka. Ingjük verítéktől ázottan tapadt a hátukra. A gyengébbek, az öregek lemaradoztak, lihegve álltak meg egyre sűrűbben és egyre hosszabb időkre. Nekik jó lesz, ha napnyugtára végeznek rendjükkel.
A rekkenő hőségben ideje volt megpihenni. A falusiak lassan letették a munkát és a poros országutat szegélyező öreg nyárfák árnyékában gyűltek össze. Ide vonultak vissza a perzselő forróság elől a határ legtávolabbi végéből is az aratók. Letelepedtek a fűlepte árokparton és nekiláttak megebédelni. A tikkasztó melegben elnehezültek és nem siettek újra munkába állni. Majd ha kicsit lejjebb száll a Nap.
Nyugatra a baglasdiri út dombok közé veszett, mintegy nyíllövésnyi távolságban eltűnt a szőlővel beültetett szelíd halmok között. Ezeket a sötéten zöldellő szőlőket bámulta az öreg Razim, aki az aratás fáradalmainál sokkal jobban szerette a szüret örömeit. Úgy látta, mintha a vibráló hőség megsűrűsödött volna a tőkék fölött, mintha egy halvány, remegő felhő lebegett volna nem is olyan távol a pihenő falusiaktól. Megdörzsölte a szemét, gondolván, talán azok kápráznak, de a jelenés nem tűnt el. Valami megfoghatatlan, alig látható dolog fodrozódott a szőlők fölött ott, ahol az út rejtőzött. Por? Füst? Razim nem volt túl éles elméjű ember, de öreg korára jól megtanult ezzel együtt élni. Régen megszokta, hogy ha nem biztos valamiben, akkor jobban teszi, ha csöndben marad, különben könnyen kinevetik. Az első ránézésre érthetetlen dolgokról rendre kiderült, hogy egészen egyszerű valamik, csak az ember nagy hirtelen, néha nem ismeri föl őket. Fanyar emlék tolakodott elő sok évtized mélységéből...
Már rég túl voltak az aratáson, sőt, a szüreten is, Razim az erdőben volt fönt fáért, onnan tartott haza alkonyatkor, amikor a távolban, a fölázott szántóföld szélén meglátta a falu pásztorának egyik komondorát. Furcsán álldogált a fekete rögök között a félhomályban, nem messze egy sötét nyiladéktól. Razim megbámulta, de nem törődött vele. A kutyák néha elbitangoltak, főleg ha elragadta őket a vadászszenvedély. A faluba érve aztán értesült róla, hogy a közös juhnyáj egyik szép báránya elveszett. A pásztor nem jól ügyelt a nyájra.
- Az egyik kutyád is jól elcsatangolt, ott láttam az erdőszélen. - tette hozzá Razim az esethez a magáét.
- Milyen kutyám? Mind megvannak, te ütődött! - vágott vissza dühösen a pásztor, majd hirtelen észbe kapott: - A bárányt láttad, te ostoba! - és már csavart is egyet a dolgon:
- Elsétáltál a legszebb bárányunk mellett, te semmirekellő! Nem tudsz megkülönböztetni egy juhot egy kutyától! Hát milyen vakondoktól származol te tökkelütött!? Ahelyett, hogy hazavezetted volna! - és így tovább. Razim elméje elborult, az arca elsötétült, de nem tudott mit mondani, igaza volt a pásztornak, csakugyan juhot láthatott az erdőszélen, ejj, micsoda ostoba dolog! A falusiak neheztelése, ami eddig a pásztorra irányult, hamar Razim elleni gúnyolódásra fordult. Nem volt olyan esztendő, hogy egy-egy bárány ne veszett volna el a közös nyájból, de az még nem történt meg, hogy egy oglisdiri összekeverje a juhot a kutyával! Vége-hossza nem volt a tréfának, sőt, a téli napforduló ünnepén a gyanútlan Razim tányérjára birkapörkölt helyett kutyapörköltet csempésztek. Bele is evett, csak akkor csapta le dühösen a kanalat, amikor kirobbant körülötte a nevetés. Tele szájjal röhögte a pásztor is, kinek mulasztását rég elfeledte már mindenki.
Így hát nézte Razim a szőlő fölött halványan vibráló, remegő jelenést, nézte, nézte, vajon mi lehet az, de nem szólt róla semmit a körülötte ülőknek. A furcsa káprázat néha megsűrűsödött, kavargott, a következő pillanatban meg szinte eltűnt, mint valami, valami...
- Halljátok!? Mi ez a zúgás? - kiáltotta egy női hang. Páran fölkapták a fejüket, füleltek. Egy szemvillanással később követte a következő kiáltás:
- Nézzétek! A szőlő fölött!
Most már kétszáz szempár bámult abba az irányba, amerre Razim hosszú percek óta nézett. Aztán meghallották a morajt is. Halkan, észrevétlenül kúszott elő a tücsökciripelés és a pacsirták dala alól a verőfényes napsütésben. Távoli, hullámzó zümmögés, bársonyos búgás volt, de mielőtt találgatni kezdték volna eredetét, egyszer csak fölbukkant az úton, az utolsó szőlőtőkék között egy ember. Lassan, fáradtan, botladozva jött és vonszolt valamit maga után. Majd mögötte feltűnt még egy támolyogva közeledő alak, majd még egy, és még egy, öten, heten, tucatnyian jöttek elő csoszogva, tántorogva a szőlőből az úton, mögöttük egyre többen, elgyötörten vonszolódva a hőségben.
Az elképedt oglisdiriek döbbenten bámulták a közeledő nyomorultakat. Közben megsűrűsödött a fölöttük gomolygó jelenés is, és lassan értelmet nyert. Részben a csoszogó léptek nyomán felvert por szállongott a menet fölött, részben pedig rovarok. Legyek. Legyek millióinak szállongó, kavargó, rajzó, zúgó, döngicsélő fellege!
- Leprások! - nyögte rémülten az egyik öreg paraszt. Egy asszony halkan felsikoltott, szája elé kapva a kezét. A falu népén lassan valami nyálkás iszonyat lett úrrá, ahogyan a beteg, légylepte embertömeg egyre tömöttebb sorokban közeledett a nyárfák felé a szikrázó napfényben. Mindegyiknél volt valami szerszám. Fejsze, kapa, kalapács vagy nagy, durva parasztkés. Némelyik arca szinte elfeketült a rajta nyüzsgő legyek alatt. És ez az abszurd, borzalmas, fenyegető sokadalom egyre közelebb nyomult a forró, poros úton a fák árnyékában dermedten bámuló falusiakhoz. Ekkorra már mind fölálltak és közelebb húzódtak egymáshoz. Az egyik férfi hirtelen kivált közülük, tett pár lépést a baljós idegenek felé és feldúltan rájuk kiáltott. Ekkor nagyjából ötven lépés távolság volt köztük.
A kiáltásra az élen botorkáló nyomorult megállt és felkapta a fejét. Megtorpant mögötte a többi rettenetes alak is. Mintha csak most vették volna észre, hogy emberek vannak előttük. Nyakukat kezdték nyújtogatni, fejük jobbra, ballra fordult, mint vak kopóké, ha szagot fognak... Aztán, szinte egyszerre mind, görnyedten futni kezdtek a falusiak felé. Egyetlen hang nélkül, foszlott, sebhelyes karjaikban ütésre emelt fejszékkel, baltákkal rohanták le Oglisdir népét.
illusztráció: Russ Nicholson