A második éjszakán történt. Az elsőt egy elhagyatott erdészlakban töltötték, egy beomlott tetejű, mohos gerendaházban, melynek csak tűzhelye épült kőből. Nehezen sikerült benne tüzet csiholniuk, a csípős füst egész raj denevért űzött ki a kémény kürtőjéből a hideg éjszakába. Fájdalmas csirregésük, verdeső szárnysuhogásuk hamar elhalt a téli vadon dermedt csöndjében.
A rönkház puritán volt és hideg, az egykor ágyként használt deszkakeret rég széttörött, szalmája régen elrohadt, a tűzhely előtt pedig Oliada különös, apró csontokat talált, amikről nem tudta eldönteni, milyen állattól származhatnak. Lányai kérdő tekintetére azonban gyorsan bedobta őket a tűzbe. A vadászok mindenféle állatot megesznek - fűzte mozdulatához a magyarázatot, ezzel elejét véve a további kérdéseknek, majd rádobták a maradék fát a lángokra és nyugovóra tértek.
Nyomasztó éjszaka volt, Oliada minduntalan felriadt. Az apró csontocskákról álmodott, ahogy a parázsló hamuban mocorogni kezdenek, sorba rendeződnek, majd előkígyóznak a tűzhelyből és beletekerednek a tenyerébe. Undok, nyirkos érintésük volt, és valami halk, suttogó hang szállt föl belőlük, ahogyan összedörzsölődtek. Valami ige, ami a tenyerébe tekeredett csontocskákból lassan a fülébe tekeredik...
Oliada hideg verítékben ébredt. Csönd volt. A tűz már kialudt, a zsarátnokok közt hullámzó vörös izzás nem adott fényt, de adott még némi meleget. Lányai halkan és egyenletesen szuszogtak, ő pedig borzongva meredt a fekete sötétségbe. A parázson kívül csak a rönkház egyetlen aprócska ablakszeme látszott, amin keresztül valami átderengett a téli éjszakából. Az asszony sóhajtva feküdt vissza, de sokáig nem jött álom a szemére. Gyakorlati dolgokon próbált gondolkodni, például, hogy jövőre mit kellene vetni, vagy hogy miként házasítsa ki a lányait, akik most már eladósorba kerültek, de hiába, azok a furcsa, apró csontok mindig eszébe jutottak. Bár ne fogta volna meg őket! Soha nem látott hasonlókat sem, se halnál, se szárnyasnál, se lábas jószágnál, de még vadhúsban sem. Apró méretükhöz képest a formájuk bonyolult volt, lyukacsos és ágas-bogas, de mégis, mintha lett volna bennük valamiféle szabályosság. Valami mélyen lappangó rend, valami olyan titkos értelem, aminek megsejtése is iszonyatos. Oliada ezt nem tudta így megfogalmazni, csak azt tudta, hogy aminek ilyen csontjai voltak, az bizonyára elég kicsi állat volt, de egészen biztosan valami olyasféle, aminek nem lett volna szabad léteznie. Neki pedig nem kellene minden vacakot összeszednie!
Hirtelen nagyot dobbant a szíve és tarkóján felállt a szőr: az ablaknyílás eltűnt! Valami eltorlaszolta! Valami ott áll az ablak előtt, valami nagy! Egy hosszú másodpercig nem kapott levegőt... aztán megkönnyebbülten sóhajtott föl. Az egyik ló! Csak az egyik ló lépett oda az ablakhoz. Felismerte a feje formáját, ahogyan arrébb mozdult. Hallotta az ismerős neszezést is, persze, csak a lovak! Ha bármi rájuk törne, előbb rajtuk kellene átjutnia, dobognának, nyerítenének. De csak békésen szenderegnek, néha halkan fújtatnak, kicsit odébb lépnek. Nincs hát semmi baj. Ideje aludni.
De sokáig tartott, mire végül valóban elaludt.
Éjjeli menedékhelyük barátságtalan volt és nyomasztó, de mégiscsak emberi hajlék, valakik keze munkája, egy hely, ahol egy éjszakát el lehet tölteni. Másnap azonban alkonyatig nem jutottak emberi szálláshely közelébe, az utat leszámítva nem is találkoztak semmivel, amit emberi kéz alkotott volna. Nem láttak még egy szekercék által kidöntött fát sem. A lovak patái egyenletes ritmusban dobogtak a hóban, a szán imbolyogva, de biztosan siklott a hófödte és néma erdei úton. Minden kanyar után várták, hogy feltűnik egy falu, egy fogadó, vagy legalább egy hóborította legelő vagy szántó, de hiába. Csak a fák, a lombjukat vesztett, dércsipkézte, tetszhalálba dermedt gigászi fák végtelen erdeje várta őket a következő kanyaron túl is.
Oliada kemény kézzel fogta a gyeplőt, lányai csendben gubbasztottak mögötte ebben a fehérbe öltözött, mozdulatlanságba dermedt világban. Évszázados faóriások hatalmas, éjsötét törzsei mellett suhantak el, fejük felett millió kopasz ág fekete gubanca tartotta az ólomszín eget, míg lent mindent eltakarta a hó hideg és fehér paplanja. Senkivel nem találkoztak. Olyan volt, mintha maguk mögött hagyták volna az emberek lakta világot és belevesztek volna egy időtlen, néptelen és végtelen rengetegbe, ahol az utazás soha nem érhet véget.
Oliada már bánta, hogy útnak indult. Legszívesebben visszafordult volna. Délelőtt még bizakodó volt, de ahogy teltek az órák, egyre jobban nyomasztotta, hogy mennyire egyedül vannak. Dél körül egy nagy, fekete madarat látott lustán elröppeni a fák között. Válla fölött odaszólt lányainak:
- Ott! Látjátok? - Azok riadtan kapták föl a fejüket, Oliada pedig meglátta szemükben a rémület tompa fényét.
- Egy madár! - intett a jelenés irányába, de akkor már nem volt ott semmi. Rádöbbent, hogy mennyire rettegnek lányai. Az úttól, az erdőtől, ettől a tegnap még bátor kalandnak tűnő vakmerő ostobaságtól, amibe, most nyilván azt hiszik, talán bele is halhatnak. Oliada dühös lett ettől a felismeréstől. Gyáva nyulak! Majd ő megmutatja nekik! Elszántan meredt előre.
De minden kanyarulat után kisebb lett benne a büszkeség és nagyobb a szorongás, ahogyan látta, hogy nem fogy el az erdő. És hiába hajtotta a lovakat, délutánra sem fogyott el az erdő, de ahogyan a Nap valahol a komor ég mögött lassan pályája végére ért, lassan elfogyott a fény.
illusztrációk: John Kenn Mortensen