A kastély Hatvan közepén romos volt és unalmas, nap mint nap láttuk, de érdekesnek csak a kerítésébe vágott, föld alá vezető ajtó tűnt.

Klumpacsattogástól visszahangzó, hypo-szagú kórházi szerepében éppúgy nem vonzott, mint a későbbi évtizedek kibelezett, céltalan barokk hodályaként. A tankönyvszagú kulturális műemlékkel, a lajstromba vett látnivaló iskolapéldájával igazából soha nem tudtak mit kezdeni a hatvaniak. Kiszámított rendben sorakozó, sötét ablakszemei mögül csak nagyon ritkán, kivételesen fehér, téli éjszakákon sejlett föl valami varázslatos hangulat. Nem is fotóztam soha. Lerajzolni viszont többször kivittek minket az 1-es iskolából, nézhettem hát eleget.
Mégsem jelent számomra semmit.

Volt azonban egy másik kastély is.
Szinte elveszve a cukorgyár fantasztikus ipari épületkolosszusai és a vasútállomás végtelenbe nyúló vágánysorai között, nyáron évszázados fáktól, télen füsttől, ködtől és az éj sötétségétől rejtve magasodtak a kristály-kastély gótikus lovagvárakat idéző, csúcsos tornyai az indáktól lepett drótkerítés mögött.





Más volt, különbözött mindentől és nem hasonlított semmire, ami hatvani.
Vonalai ősszel és télen voltak a legélesebbek, amikor a vén platánok alatt koszos teherautók hordták a cukorrépát a hátterében dübörgő, füstölő, nyughatatlan párafelhőket okádó gyárba és tehervagonok hosszú sorai kattogtak át egykedvű feltartóztathatatlansággal a síneken.
Az alacsonyan vonuló, ólomszín felhőket éjjelente rőt bíborba burkolták a város ipari szívét magas vastornyok tetejéről megvilágító sárga fényű reflektorok. Képzeletem tüzes szikrákat hányó, fehér gőzt fújtató, fekete gőzmozdonyokat látott átgördülni a barlangnyílásszerű, kormos gyárkapukon, míg a kastély rendíthetetlen méltósággal állt az érzéketlenül zakatoló gépsorok hullámverése fölött, mint egy múltba veszett világ zord zátonya.
Ősöreg fáinak fekete koronáit százával lepték el a fekete varjak.

Madarak a kastélyban is voltak, megkapó pózokba dermedt, üvegszemű, kitömött ragadozók és fácánok. Agyarak, agancsok, vadásztrófeák, a nagyúri fényűzés vidéki tartozékai. A vastag falakon békebeli festmények, sárgaréz lampionok, a márványlépcsőkön mélyvörös szőnyeg, súlyos, barna bútorok bőrrel bevonva, zöld filccel fedve.



A termeket szivarfüst és pipadohány illata lengte be, a kártyaasztaloknál vagyonok, birtokok cseréltek gazdát dekadens nagyvonalúsággal monoklis grófok és sétapálcás bárók között. Nehéz bundák és nehéz borok, drága prémek és súlyos ékszerek, kincsek a világ minden távoli szegletéből. Végtelen hatalmú urak, filigrán és kortalan hölgyek, kecses karjaikon finom kesztyűkkel, méltóságteljes matrónák magasra tornyozott, őszbe csavarodó hajkoronák alatt.
Megannyi uralkodó. Megannyi ragadozó. Szellemük dacol a halállal is.



Emlékszem egy régi, régi szilveszterre, téli mulatozásra a 80-as évekből, papírtrombitával és huszárcsákóval. A nagy boltíves ablak üvege a padlóig ér, dübörög a zene, részeg hangzavar, nevetés, ágálás körülöttem, duzzogás bennem, izzadó felnőttek, nehéz, füstös, alkoholos levegő bent, kint pedig ragyog a téli éjszaka friss hidege, ugyanaz a friss hideg, amitől olyan szépen ropog kint a hó a vadászok léptei alatt. (És nem az az undok, áporodott hideg, ami a barátságtalan vendégszobák fehér, de nyirkos paplanjai alatt várt nyamvadt kis testemre!)





Aztán elröppentek az évek (évtizedek), de nem is volt olyan régen, amikor még be lehetett ülni sörözni a keleti szárny nagytermébe. A hatalmas ablakok mögött ugyanazzal a kifinomultsággal koccantak össze a billiárdgolyók a zöld filcen, ugyanazzal az eleganciával kígyózott körénk a cigarettafüst, mint a boldog békeidőkben, és hiába volt opálos a korsó, a sör aranynak látszott benne, a szénsav buborékai gyöngyfüzéreknek, az emlékezés úri murijában minden gyorsan és megnyugtatóan a helyére került.











A kastély ma mámorosabb, mint valaha. Soha annyi bor nem állt a pincéjében, mint esővíz most, soha ilyen szabadon nem járhatott falai között a vendég és a képzelet, mint ezekben a frusztrált, kiüresedett években.

Maga a szent Természet vette át az uralmat a kastély fölött. Szél rohan végig folyosóin, esővíz járja át falait, virágszirmok és színes levelek hullanak be ablakain, növények és állatok vendégeskednek évszázados termeiben. Az ablaktáblák betört üvegdarabjai ugyanúgy csikorognak a padlón, mint egykor a kandallóba vágott kristálypoharak szilánkjai, a felhőszakadások ózonillatú vize éppoly szabadon folyik szét a kövön, mint hajdan a legdrágább pezsgő és a legnemesebb bor, a legfényesebb márványnál is tisztább tükörré varázsolva az egykori táncparkettet. A szélcsipkézte fekete fólialeplek pedig rég elporladt hölgyek báli ruháinak emlékét idézik...







Minden folyosó új távlat, minden szoba új világ, lépteink Wallace Stevens versét visszhangozzák:

"A látszat legyen a lét kapuja.
Az egy igaz úr a fagylaltok ura."









Beszakadó szemöldökfák és kitört ajtók hangtalan kavalkádjában végtelen tort ül az elmúlás.
A tetőkön és a falak résein áttörő fénysugarak játéka erősebb minden hajdanvolt diszkógömb villogásánál és minden festménynél fantasztikusabb rajzolatokban repedezik szét, pattogzik föl és hullik alá minden valaha fölhordott festék, emlék és vakolat.

Minden valaha fölhordott festék, emlék és vakolat.