Az egész városban hallani lehetett a műszakváltást jelző átható, földöntúli búgást.
"Fúj a gyár." – hallottam sokszor gyerekként.
Az egész várost évről évre belengte a jellegzetes, ősszel még édeskés, télre már émelyítővé rothadó cukorrépaszag, elkeveredve a paradicsompép masszájának nehéz, napszítta aromáival. Rozsdavörös tehervagonok és narancsszín teherautók hordták a cukorrépát, sáros latyakkal borítva be az utakat. Éjjelenet messzire hallatszott a hosszú szerelvények csikorgása, a vagonajtók csapódása, a gépek zúgása, morajlása. A Zagyva-part fölött sűrű párafelhők dőltek az ég felé, a gyárkéményekből szállt a füst, és a város közepén, összefonódva a vasúttal, összenőve a konzervgyárral, óriási ipari szívként dolgozott, lüktetett, pulzált, élt a Cukorgyár.
2007 kora őszén, amikor e képek készültek, már emberi nyüvek és lánctalpas vasférgek rágták a gyár holttestét. Nem csak a kéményeket, a tornyokat, a gépeket, a rámpákat, a téglát, a betont, az acélt falták föl, hanem a múlt egy hatalmas szeletét is.
2007 szeptember 26-án, pontban tizenegykor diszkréten morajló robbanás kíséretében dőlt el a nagyobbik gyárkémény. Porrá omlott, pillanatok alatt eltűnt a környező fák és épületek mögött.
Egy csapat felröppenő galambot és lassan felszálló sárga porfelhőt hagyott maga után. A Kinizsire igyekvő iskolásokon és pár járókelőn kívül nem látta senki. Az autósok valószínűleg észre sem vették.
A cukorsilót 2011 végén kezdték el lebontani. A város legtávolabbról látható objektuma 2012 tavaszára nyom nélkül eltűnt.
A konzervgyár nagy épülete ekkor már nem állt, 2009 borús februárjában rombolták le.
