Valamikor régen a vizek szabadon járták az alföldeket.
Az olvadástól vagy esőzéstől megduzzadt folyók és patakok rendre kiléptek kanyargó medrükből és elöntötték tájaikat, néhol olyan messze, ameddig csak a szem ellát. Dús vegetáció, gazdag élet virágzott ki aztán évről évre ezekben az ártéri paradicsomokban. Néha, néhol még ma is láthatóak ennek a hajdanvolt, zsongó vízivilágnak csillogó foltjai.
Hatvanban utoljára 2010-ben mutatták meg magukat a letűnt idők vízjárta képei.
A Zagyva az év nagy részében szinte elbújik medrében, halkan csordogál a vasúti híd alatt.
Áradáskor azonban gyakran a gátak aljáig önt ki a vize, ilyenkor megfordul a helyzet, a meder tűnik el a zavaros, barna ár mélyén. És ha a Zagyva árad, akkor a Nógrádi is árad, torkolatának közelében ez nem is lehetne másként.
Így történt ez 2005 tavaszán és 2006 nyarán is, amikor az alábbi képeket készítettem.
Az utóbbi 50 év legemlékezetesebb áradása azonban 2010-ben következett be. Abban a csapadékos évben a vizek uralták a mélyebben fekvő részeket. Az olvadás nyomán a hófoltokból hatalmas tócsák keletkeztek, a Zagyva már februárban kilépett medréből.
Az ár- és belvizek már ekkor elborították a Szúnyog-sziget kertjeit és helyenként a szántókat is. A földeken még március elején is óriási víztükrök fénylettek.
Az igazán emlékezetes áradást azonban a szokatlanul hűvös és esős május hozta el.
17-én a Zagyva már folyamként vonult a gátak között.
A vasúti töltéstől délre folyó és patak vize egyesült, a kertek víz alá kerültek.
Az ár a vasúti töltéstől északra mutatta meg valódi arcát. A síneken átkelve sosem látott, széles víztömeg lenyűgöző képe bontakozott ki. Az elárasztott terület egyszerűen nem fért el a fényképezőgép keresőjében!
A szántókra két irányból is feltartóztathatatlanul ömlött a víz. Nyugatról az alacsony gát fölött átbukva, a sövényeken keresztül örvénylett elő, délről pedig, a vasúti sínek alatt zúdult, az általában kiszáradt vizesárokban most helyenként két méter magasan.
A salgótarjáni vonalon ekkor már nem járt a vonat, a vasúti hídra kövekkel rakott tehervagont húztak, hogy el ne mozdítsa helyéről a hatalmas víztömeg nyomása. Az ár tetején úszó hulladékot ellepték a menekülő csigák.
A zárt felhőzetből újra meg újra eleredő eső jelezte, a víz még emelkedni fog.
Másnap, 18-án még esett, amikor elindultam a Zagyva jobb partján az M3-as felé.
Az árvíz lenyűgöző látványt nyújtott. Nyugatra mindent elöntött a zavaros, szélkorbácsolta víz, a gát másik oldalán bedig az óriásira duzzadt folyó roppant víztömege vonult.
Az M3-as tövében rejlő, elhagyott szervízútról különös képét mutatta a város.
Ott, ahol a víz ellepte az utat is, kénytelen voltam a kerítésen átmászva az autópálya töltésén továbbmenni. A vasút fölé érve már látszottak magasabban fekvő részek, amiket nem borított el az ár, és az, hogy az M3-astól északra is nagy vizek állnak.
Körutam legnagyobb élménye a Nógrádi gátján várt, amelyet magasan elleptek a haragoszöld, dús fűfélék. A máskor oly jelentéktelen patak most a gáttal azonos magasságban hömpölygött, örvénylett, sőt, vize helyenként át is folyt a gát alacsonyabb pontjain. Sűrűn burjánzó lágyszárúak derékig érő tengerében és arasznyi vízben gázoltam - a gát tetején! Felejthetetlen, félelmetes és mámorító élmény volt ilyen közelről érezni a természet erejét.
A víz ekkor már pontosan a híd aljáig ért, a hídon túl pedig ismét mindent elborított.
Hazafelé láttam egy őzet, amint a szántóföldön az akácos felé vergődött. Néha csak a feje látszott ki a vízből, de végül elérte az erdőt.
Besötétedett, mire hazaértem. Fönt a komor, sötétkék ég, lent a nyugtalanul hullámzó, baljós víztömeg. Fekete nyárfák és az alkonyat sápadt izzása.
Harmadnap is lőttem pár képet az áradásról.
Aztán a lassú apadás következett. Mivel a víz egy része a gátak fölött érkezett, illetve eleve belvíz volt, ezért jelentős hányada az árhullám levonulása után sem folyt el az árkokban. Néhány hét alatt fantasztikus, trópusi mocsarakat idéző világ keletkezett, különböző brekegő, kuruttyuló és huhogó békafélék millióival, melyek nyomán eddig alig látott vízimadarak, gémek és kócsagok is megjelentek itt. A barázdák fölött helyenként egész nyáron víz állt.
2010 nem csak az ár-, a belvíz éve is volt, a mi pincénkben is bokáig állt a víz. Az alábbi képet a Népkertben készítettem június 25-én.
A vizek néhol egész évben megmaradtak. Utolsó képeimet szeptember végén készítettem róluk. Ember előtti idők valószínűtlen délibábjait őrizték a síneken túl, a kéklő egek alatt.
